„Emlékezzünk a régiekről, magyaroknak eleikről” énekli a 16. századi ferences költő, Csáti Demeter. Milyen igaz, a régiekről emlékezni hazafias kötelesség, példájukat követni pedig erény.
A Kr. u. 893. év táján vérszerződést kötő hét magyar törzs: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi Árpádot, Álmos fiát választotta fejedelemmé, hogy az ő vezetésével megtalálja végleges hazáját. Az Etelközből elindult sereg asszonyokkal, gyermekekkel s minden vagyonával együtt leereszkedett a Kárpát hegység egyik szorosán, a Vereckei – hágón, a Duna-Tisza közé, s innét a szer – azaz az osztozkodás – után elfoglalta az akkor éppen lakatlan területet. Hóman Bálint, tudós egyetemi tanár, a két világháború közti Magyarország kultuszminisztere szerint a mi szűkebb hazánkat, a Csallóközt a 902. esztendőben a Lél törzs, annak is a Nyék vezette ága foglalta el megszállva a Duna mindkét partján lévő területet. E nagy tett, a honfoglalás ténye, a magyar millénium ezredik esztendeje, Szent István, országépítő királyunk megkoronázásának évfordulója minden magyar ember szívét büszkeséggel tölti el. Ezért örül a mi szülőfalunk, Kisudvarnok is, mert ennek a milléniumnak a fényében ünnepli megalapításának 750. esztendejét.
A Magyar Országos Levéltárban, Budapesten őrzött oklevél szerint községünk már 1252-ben a pozsonyi királyi várban szolgálatot teljesítő udvarnokok telepe. A csallóközi jogászdoktor, Földes György viszont úgy tudja, hogy a falut már 1138-ban nemes községként emlegetik az írások. 1356-ban már a mai nevén írják az oklevelekben, s a pápai tizedszedők jegyzékében is ODUOR (UDVAR) alakban, nemes községként szerepel. Az ősi, többszázados hagyomány szerint a falu az avarok idején a 6-8. században nem a mai helyén létezett, hanem a dunaszerdahelyi városi út mentén terült el. A települést körülvevő földhányás, az egykori avardomb, a Ring maradéka még ma is létező dombvonulat. Rajta található a temető és a templom is. Neve az egykor ide épített kis kápolna után Kápolnadomb. 1946-ban a pozsonyi múzeum régészei ásatásokat végeztek a dombon, s számos kelta és avar leletet találtak. Egy részük a Csallóközi Múzeumban is látható.
Kisudvarnokról, mint nemesi faluról már az 1268-ban és az 1298-ban kiadott bizonylat is megemlékezik. A Nagy Lajos uralkodása idején, 1320-ban írott oklevél ugyancsak nemesi községként említi. Az 1268-ból keltezett okirat a még ma is itt élő számos Marczell családot már kisudvarnoki előnévvel szerepelteti. Az esztergomi érsekség 1586/5. számú, valamint az 1595/13-as számú levelében is Nemes Kisudvarnok község a neve. Hasonló néven írja az 1420-as és az 1828-as országos összeírás is.
A 13. században már létező Marczell család mellett a 18. században már feltűnik birtokos családként az Argay és a Deák család. A Deák család egyik tagja, Deák Lajos a 98. honvédzászlóalj hadnagya, részt vett a 48-as szabadságharcban is. Száz évvel később már ismert családok a faluban a Sereghy, a Fehér, a Kósa, valamint a század közepe táján Nemeshodosból idekerült Karácsony család is. A 19. század végén nemesi birtokkal rendelkezik a Hoheneggelseni Wippern család is.
Kisudvarnok a tőle 2 kilométerre fekvő Dunaszerdahely mezőváros körzetében terül el, s ez a közelség már századok óta meghatározta a község életét. A II. világháború végéig több századra visszamenően megírt krónikába jegyezték a falu mindennapjait. 1930-tól Dr. Erényi Margit tanárnő, a falu elemi iskolájának a tanítója majd igazgatója vezette a krónikát, amely a háború utáni fölfordulásban eltűnt. Így 1945 óta senki sem foglalkozott az események lejegyzésével. Az azóta leírt emlékek csak szóbeli emlékezések alapján kerülhettek be a krónikába. Tehát a falu történelméről a már említett okiratok és bizonylatok tanúskodnak, de a mindennapok történéseit már csak visszaemlékezések és régi családi levelek közt lehet megtalálni. De ebből is csak nagyon gyéren, mert 1888-ban a falu nagy része leégett, a tűz martalékává vált, és ezzel a családi följegyzések is – amelyeket a padláson, ládákban őriztek – megsemmisültek. A leégett falu gyorsan magához tért, az újjáépítés rövid időn belül befejeződött. Az addig náddal fedett vagy szalmatetős házakat már palával, itt-ott cseréppel, néhol zsindellyel fedték be.
A középkori falu az egyszerű parasztok faluja volt. Mint nemesi község élhetett nemesi jogaival, de a nemesi előnevet egyik család sem használta. A régi pecsét viszont jelezte a falu rangját: Nemes Kisudvarnok község pecsétje.
Századok folyamán a község vezetőit századosoknak nevezték, akik nemcsak a hadban voltak vezetői, hanem gazdasági és igazgatási ügyekben is. Ők voltak az elöljárók. Így a Csallóközben, például az udvarnoki nép is századosok irányítása alatt állt. IV. Béla királyunk uralkodása idején Roland nádor irányította az ügyintézést az országban. Ebben az időben egy Paka nevű ispán szerepelt az egykorú jegyzékben, ő volt az udvarnoki ispán. Később, a törökök kiűzése után, a 17. században már hadnagynak nevezik a falu vezetőjét. Hadban már nem vezetője a falunak, csak a mindennapi ügyek irányítója. A 19. században már név szerint is ismerünk udvarnoki hadnagyokat, akik tulajdonképpen a mai községi bírók illetve a polgármesterek elődei. Néhány név Kisudvarnokban: Marczell Márton, Marczell Ferenc, Marczell István, Marczell István Mfi. , Kósa Imre, Karácsony József. A 20. század elején idős Radics János viselte a bírói tisztet a faluban, majd 1920-ban Marczell János Gfi. kapta meg ezt a tisztséget, aki 1945 szeptemberéig volt a falu bírája.
A második világháború 1945. május 9-én véget ért, és utána hamarosan az itteni magyarok elveszítették állampolgári jogaikat, hontalanként éltek és dolgoztak ősi falujukban. 1946 decemberében több családnak el kellett hagynia saját ősi házát, földjét, s Csehországba hurcolták őket. A kitelepített családok tulajdonába szlovák vidékről idehozott szlovák családok kerültek. Ők azután magángazdaként művelték az itt hagyott földeket a részükre juttatott Wippern földek egy részével az itt hagyott fölszereléssel és a barmokkal. A faluból elhurcolt magyarok 1948 után javarészt hazaköltöztek Csehországból.
Falunkban már az 1860-as évek végén megindult a rendszeres iskolai oktatás. 1900-ig még a nagyudvarnok gyermekek is ide jártak iskolába. A két falu fiataljait Perger János iskolamester oktatta a betűvetés tudományára. 1880-ban Pivovarcsi József okleveles tanító vette át az oktatás, majd 1901-től Hlavaty Gábor tanított. Ő volt az igazgató is. 1930-tól az iskola már két tanerős lett. 1940-ig tanítottak: Ivánné, Pivovarcsi Ilona, dr. Erényi Margit, Csicsay Benedek, Barkó Béla és Pelle Erzsébet. 1945-ben megszűnt a magyar nyelvű tanítás, s csak 1949-ben nyíltak meg ismét a magyar iskolák is.
1920 és 1945 között eleven kulturális, társadalmi élet folyt a faluban. Ennek irányítói, vezetői a mindenkori tanítók voltak. Működött a színjátszó csoport és a dalkör. Mindkét társaságba a tűzoltók is bekapcsolódtak. A magyar időben (1938-1945) volt levente csapat, KALOT (katolikus legények) és a KALÁSZ (katolikus lányok egyesülete is. 1945 és 1948 között mindez semmivé vált, majd 1949 után ismét megmozdult a magyarság, így a mi falunk is. Megalakult a Csemadok, s a kezdetben felújított színjátszó csoport is. Később pedig már irodalomtörténeti, mezőgazdasági vonatkozású, néprajzi előadások, dalestek rendezésével élesztgették a kedvet a művelődéshez. Ismét énekelt a dalárda, és fellépéseik mindenütt nagy elismerést arattak.
Látjuk, e csendes kis település, az ősi falu szinte észrevétlenül érte a paraszti világ mindennapjait. Szántottak, vetettek, arattak. Egyszóval dolgoztak és ünnepeltek, mert mind a vallási ünnepeket, mind az állami jeles napokat szigorúan megtartották. Minden év március 15-én megemlékeztek az 1848-49-es szabadságharc itteni csatározásában elesett ismeretlen honvédről, akinek sírjánál, a városi úti akácfás árok partján megkoszorúzták az egyszerű fakeresztet, virágokkal díszítették a sírt, és imádság és forradalmi indulók éneklése mellett mindig felhangzott a Himnusz és a Szózat is. Ma a sírnak már nyoma sincs.
A kisudvarnoki nép szokásaiban, a népi értékek ápolásában teljesen megegyezett a csallóközi táj hagyományos világával. Lélekben ünnepelte a keresztény világ nagy évfordulóit. Minden ünnepet, a karácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt, minden jeles napot nemcsak a vallás kívánta formában tartott meg, hanem a hozzákapcsolódó népi szokásokat is gyakorolta, játszotta. Ünnepelték a karácsonyi, a húsvéti ünnepkör minden nevezetes napját, a téli, a tavaszi, a nyári és az őszi jeles napokat is.
1960-ban az akkori rendelkezés alapján a szomszédos Nagyudvarnokkal kapcsolták össze falunkat. Harminc esztendeig voltunk „kényszerházasságban” Nagyudvarnokkal. 1990-től Kisudvarnok újra a maga ura, önálló község, s ha körülnézünk a faluban, láthatjuk, hogy ez a 15-16 év sok munkával, törődéssel, okossággal eredményt hozott. Ezekben az években szépült a falu, fölépült az 1993-ban megkezdett és a 2000. évben megáldott, megszentelt faluháza, amely egyben a községi hivatal is. A 756. születésnapját ünneplő falunak van címere, zászlója, amelyek a hétköznapokat buzdító példaként szemléltetik előttünk. A piros címerpajzsban ezüst kardot tartó, ezüst páncélos kart ábrázoló címer, amelyet már 1910-ben hivatalosan is elismert az akkori magyar királyi belügyminisztérium. Ez a címerrész a falu egyik legrégibb nemzetségének, a Marczell családnak címeréből való. Ahogy a címernél is a piros és a fehér (ezüst) szín dominál, így van ez a zászlónál is. A zászlónak is piros és fehér a színe, és ezek a színek az Árpádok idejét idézik.
A falu határa a Csallóköz Kis-Dunához közel eső részén terül el. Katasztere 688 hektár 54 ár 44 négyzetméter. Beépített része 1991-ben 45 hektár 82 ár 94 négyzetméter. A lakosság növekedése 1991-ben 812 személy, 1997-ben 832 személy, 2004-ben 945 személy. 2000-ben átadták a faluházat, 1994-ben megtörtént a gázosítás, 2002-ben felépült a sportpálya, 2003-ban az iskolát is gázosították, és fölépült a faluház melletti „szállás”. 2004-ben lefedték az utcákat és az utakat. 2000-től 2004-ig 32 lakás illetve ház épült. 2003-ban átadtak 18 lakást, 2006-ban 11 lakást. Átszervezték a közvilágítást is, kialakították a gyermekjátszóteret.
A falu földje általában elég jó termőföld, a megművelhető terület jól fizet. De van sok lapos, vizes rész is, bár napjainkra már a legtöbbet kiszárították, de nevükben még jelzik a régi állapotot. Valamikor két legelője is létezett, de ezek is eltűntek, fölszántották őket.
A határrészek, a dűlők elnevezései egy-egy család nevét, vagy a természeti adottságok alapján kialakult viszonyokat jelzik. Így van Péter-sziget nevű dűlő, a Marczell család Péter nevű tulajdonosa után. A Dezső-tag a Kelcz família Dezső nevű tulajdonosának a birtokrésze volt. A Disznók-útján hajtották ki a disznókat a legelőre. Az Alsó-és a Felső – gyöp nagy része fával, bokrokkal, fűvel borított terület volt, kevés termőfölddel. Később egyes részeit már be lehetett vetni gabonával. A határt átszelő csatorna (folyó) Felső-gyöp melletti részén van az Álomsziget, romantikus, füves, bokros, fás rész.
A régi legelők egy részét még a 19. század utolsó felében fölszántották, termőterületté alakították. Így kapta az Újföldek elnevezést. A mocsaras, süppedékes határrész neve Mocsola, itt voltak hajdan a kenderáztatók is. A Kis-Dunához legközelebb fekszik a Kotyor nevű dűlő, ma Rét néven is emlegetik. A vízhez legközelebbi terület a Völgyhát. A Kotyor név talán az ősi magyar szókincsre utal, azt jelenti, szűk hely, körülzárt terület. A határ közepén található régi legelő, ma szintén szántóföld, a Derék. A faluhoz közvetlenül kapcsolódik az Ádor-dűlő, amely a valamikor rajta keresztül folydogáló Áldor – Ádor - patak nevét viseli. A víz már régen eltűnt a mederből, csak a vizenyős lapos és a hozzá kapcsolódó szántóterület maradt meg. A meder neve Ádori-lapos. Egy részét ma már lakóházak, kertek foglalják el, utca keletkezett mellette, rajta, az Ádor utca. Érdekes hevű határrész a Tészík nevet viselő dűlő, ugyancsak közel a faluhoz, az Ádor-dűlő után. Jelentését nem sikerült pontosan tisztázni. Talán azért, mert valamikor ez is legelő volt, és az itt legelő barmok, tehenek itt legelhették a tejhez szükséges eleséget, tejszékként hívhatták, ami később alakulhatott Tészíkké. Az avardomb mögötti rész a Pókhegy és a Kormány. Nagyudvarnok felé vezet a Kisút vagy Taligaút mellett található a Falusor. Ez a név ma utcanév is. A Kis-Duna felé a falu után következik a Dömötör földek, amely a Dömötör nevű birtokos után kapta a nevét. A dunaszerdahelyi út mellett vannak a Molnár földek, amely már szinte teljesen be van építve.
Kulturális örökségünk legrégibb emléke az avardombra épített kis kápolna, és a mára hozzáépített nagyobb templomhajó. A kápolnát 1735-ben Bakó István pozsonyi püspök szentelte fel a Szentháromság tiszteletére. Ma is a Szentháromság a templom és a falu védőszentje, és a pünkösd utáni vasárnap, Szentháromság vasárnapja a falu és a templom búcsúja is. Az átépítés, majd a II. vatikáni zsinat utáni kultikus reform következtében a hajdani kápolna belseje is átalakult. Jelenleg a megmaradt kápolnarész a templom szentélye. A régi oltárból csak a Szentháromság barokk képe maradt meg, a főoltár helyén pedig az áldozati asztal foglal helyet. Tőle oldalra, állványon helyezkedik el a Tabernákulum, azaz a Szentségház.
1972-ben a templombelsőt érdekes, modernek is mondható freskóval díszítették. A kép alsó részén a művész hitvallásaképpen a következő betűket tüntette föl: AMDG, ami latinul így hangzik: AD MAIOREM DEI GLORIAM, azaz ISTEN NAGYOBB DICSŐSÉGÉRE. A templom hajójában, a bejárattól jobbra a Madonna, balra Jézus Szíve szobra látható. A falakat pedig mindkét oldalon a keresztút állomásai díszítik. Az előcsarnokban jobbról Szent József, balról Páduai Szent Antal szobrát láthatjuk, a falon pedig az ifjúság védőszentjeinek: Szent Alajosnak és Kosztka Szent Szaniszlónak a képét. Mindkét kép olajfestmény, a jelzés szerint 1878-ban készítette egy von Leiberger nevű alkotó. A templom főbejárata melletti falon az ELSŐ ÉS A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ HŐSI HALOTTAINAK a nevét olvashatjuk.
Említésre méltó nagyobb épület a Szerdahelyi Mátyás által 1830 körül épített ház, amelyet a község Szerdahelyi Jánostól vásárolt meg a 19. század végén. Először a közjegyzői hivatal székhelye volt, majd amikor a közjegyzőséget Nagyudvarnokra telepítették, az épületet az iskola foglalta el. Itt alakították ki a tanító lakását is. A másik épületet, illetve kúriát Wippern János doktor építtette az 1890-es években. Ő a Monarchia szentpétervári konzulja volt, s nyaranta jött a faluba nyári pihenésre. Halála után 1934-tő a konzul unokaöccse, Wippern Frigyes költözött be a házba családjával állandó lakóként. Ők 1945-ig, a második világháború végéig laktak a kúriában.
A templom előtti völgyben, a temetődomb oldalában van a Lourdesi-barlang, a Szeplőtelen Fogantatás és Bernadett szobrával. A barlang mindkét falán hálatáblák olvashatók. A temetőben a központi nagykeresztet láthatjuk, amelyet 1730-ban állíttatott Marczell Sándor, feleségével, Szabó Erzsébettel. A műemlék ma restaurálásra szorul. Ezenkívül még néhány értékes műemlék is található itt, így a Hoheneggelsen előnevű Wippern család kriptája, márványsíremléke, valamint a Szerdahelyi család szintén márvány emlékoszlopa. Még néhány értékes, múlt századi síremlék is van itt.
A falu közepén áll egy alacsony emelkedőn az ún. Jézus képe, a keresztet tartó Jézus szobra, amelyet 1877-ben helyeztek ide, s 1932-ben újítottak föl, mert egy hirtelen támadt orkánszerű vihar a magas, szoborszerű talapzaton álló alkotást ledöntötte.
Kisudvarnok községből származott el a Marczell család két jeles papja: Marczell Ákos, köhídgyarmati plébános és dr. Marczell Mihály, aki a Kisudvarnokból Dunaszerdahelyre költözött Marczell Péter bognár fia volt, s mindig kisudvarnokinak vallotta magát, s a kisudvarnoki előnevet szinte haláláig használta. Mint a központi papnevelő rektora és a Pázmány Péter Tudományegyetem lelkipásztorkodástan professzora halt meg.
Lejegyezte: Marczell Béla